Élménybeszámolók - lista

2004. szeptember 18.

Újra ketten a fiammal. Teljesítménytúrán. Mert közel van Rózsaszentmárton. De csak ha lesz kedve hozzá a gyereknek. Az anyjának megírtam, hogy elvinném a fiamat túrázni, ezért szombat reggel helyett péntek este hadd jöjjön az apjához. Mindenféle ellenkezés nélkül belement az anyja ebbe, s péntek este találkozhattam a gyermekemmel. Persze az anyja szandált adott a gyerekre. Pedig tudta, hova akarom elvinni... Na, mindegy...

Szombat reggel készülődtem, a lurkót hagytam még pihenni. Amikor elérkezett az idő, megsajnáltam. Gondoltam felcirógatom, s ha pihenni akar, akkor nem erőltetem. De magától felébredt, miközben ezen ötlettel az ágy felé közeledtem.
- Akkor menjünk-e túrázni? - kérdeztem tőle.
- Menjünk! - vágta rá.

Olyan hideg volt a reggel, hogy kesztyűt adtam a fiam kezére. A 6:16-os busszal beutaztunk Gyöngyösre, ott a boltban még vásároltam ételt-italt. Csakúgy, mint 3 hete, amikor a Vadrózsára utaztam, most is a 7 órási buszra szálltunk fel. Vörös Tamással utaztunk együtt, aki szintén csak a 15-ös távot tervezte be. Szerencsére ő tudta az utat a művelődési házhoz, így nem kellett keresnünk a rajthelyet.

Két nevezési lapot kértem, mindkettőt kitöltöttem. Szóltam a fiamnak, hogy legyen kedves aláírni. Október 5-én tölti be a 6. esztendőt, csak jövőre megy iskolába. Leírta a keresztnevét (Kristóf) nagy ákom-bákomokkal, csupán a T betű maradt ki, és az ékezet. Azért így is megdicsérték, amikor odaadtam a nevlapokat.


A kisfiam aláírása a nevezési lapon


A nevezési hely

Mivel ez egy emléktúra, emlékezzünk meg mi is Bajza Józsefről, a reformkor egyik jelentős személyéről. Bajza 1804. január 31-én született a Rózsaszentmárton mellett fekvő Szűcsiben. (És itt álljunk meg egy szóra. Látszólag egyszerű feladat eldönteni, hogy is kell helyesen leírni egy falu nevét. De aki ezt el tudja dönteni, hogy Szücsi vagy Szűcsi... Ugyanis vannak érvek mindkét oldalon.
Érvek a Szűcsi írásmód mellett:

1. A Magyar Köztársaság Helységnévkönyve (2002. január 1.) szerint Szűcsi. [Ez a legmeggyőzőbb érv emellett.]
   
2. Az 1933-as angyalkás Mátra térképen is Szűcsi néven találjuk meg a települést.
   
3. Cartographia Magyarország autóatlasza (2003) szerint is.

Ellnérvek:

1. Felhívtam az önkormányzatot, ahol azt mondták rövid ü:\\\"a jegyző szerint Szücsi, és kész!\\\"
   
2. 1773-as falubélyegzőn is rövid ü. Ez a legmeggyőzőbb ellenérv, ha hihetek annak a könyvnek, amiben erre utalást találtam. Volt rajzolat is a pecsétről, de azon egyáltalán nem láttam ékezetet...
   
3. A helységnévtáblán is Szücsi van írva.

Számtalan könyvben van még egy oldalon is össze-vissza írva. Úgyhogy tanácstalan vagyok e település nevének leírása ügyében…) Bajza József életútját Pesten fejezte be, 1858. március 3-án. Az igazolólap ezzel a szép Bajza idézettel kezdődik:

„De kitartás kell és nem csüggedő lélek a dolgok kiviteléhez,... mert embernek a sors ingyen nem oszt díjakat. Vagyont, tudományt, szabadságot vagy jólétet fáradsággal kell szerezni, s maga a dicsőség izzadásnak bére”



A rózsaszentmártoni művelődési ház - Innen indultunk


Indulás előtti jókedv

Mint sejtettem, a Bajza 15 és a Vadrózsa 20 szinte teljesen azonos útvonalon halad. Kivétel igazán csak a rajt/cél helyében van. A nemrég teljesített Vadrózsa 30 pedig egy kunkorral több a Vadrózsa 20-nál, így nekem nagyjából a fejemben volt az egész útvonal. Persze azért olykor kellettek a fehér keresztek a fákon... De tudtam, mikor mi következik. 8 órakor Tamással hárman együtt indultunk el, de ő sietett, és hamar elhagyott minket. A faluban krumplit árultak autóról:
„Asszonyok, megtörtént a csoda,
házhoz jött a burgonya!”

Ketten baktattunk Kristóffal az aszfalton, és nagyon örültem, amikor végre megtaláltuk a Somlyó felé irányító fehér keresztet az úton. (Nem szívesen mászkálok a fiammal országutakon az autók miatt.) A Somlyó lábánál gyerekek voltak asztallal, zsömlékkel. Mondták, hogy ők nem az ellenőrző pont, és a szendvicsekből sem kaptunk. De legalább útba igazítottak minket.

Faluvégen

Egy autó akadt el mellettünk, gyanítottuk, hogy a pontra szállítana ellátmányt. Visszagurult, új lendülettel már sikerült megbirkóznia az emelkedővel. Aztán egyszer visszafelé is láttuk jönni.

A túra legszintesebb részének leküzdése után a hegy tetejére értünk. Először a pontőrök terepjáróját pillantottuk meg, majd a pontőröket is. Ahogy közeledtünk a fiatal pontőrnő egy széket készített ki magának, hogy majd arra ül le pecsételgetni. De a kisfiam gyorsabb volt. Lendületből huppant le rá, de a pontőrök hagyták neki, hadd pihenjen. Ásványvizet kínáltak, szigorúan hozott pohárba, kulacsba. Szerencsére vittem magammal a bögrémet. Töltöttek neki ásványvizet, amit egy korty után odaadott az apjának. Hát igen, se az ásványvíznek, se a benne lévő buborékoknak nincs különösebben íze. Főleg egy 6 évesnek.


Kristóf és az erdő

Somlyó - Kristóf iszik
Jött két nő. Az egyikük egészen apró embercsemetét hurcolt a hátán. (Végül is a 15 km-es túrákat babatávnak nevezik...) Plüss róka formájú kesztyűsbábbal szórakoztatta a kicsit az anyukája. Tetszett ez, mint érdekes életkép: Teljesítménytúra, hegyteteje, apróság háti hordozóban és kesztyűsbáb. Szerettem volna lefényképezni őket így, de számítottam más alkalomra, ami aztán nem adódott. Az őrök azt mondták, hogy a szendvics is itt lett volna, de nem tudták felhozni autóval. Csodálkoztak is, hogy nekünk lent nem adtak belőle.

Lefelé jövetben most sikerült könnyen megtalálni a jelzett utat, a Vadrózsán itt kisebb zűrünk volt. Ezt mondtam is a hátunk mögött jövő babás csapatnak. Kiérve az erdő szélére, örömmel ismertem fel a szomszédos hegyet. Mivel geotorony volt rajta, ez csakis a Nagy-Hársas lehet! Nevén neveztem a még mindig mögöttünk haladó babás túratársaknak a hegyet. Kérdezték, hogy azt is meg kell-e mászni, de megnyugtattam, hogy szerencsére nem. Igen, szerencsére, ugyanis nekem az három hete elég nehezen ment... Még lejjebb ereszkedve visszanéztünk a Somlyóra, mutattam Kristófnak, hogy ott voltunk a tetején.

Nagy-Hársas-hegy

Visszanéztünk a Somlyóra

Kalász

A Ferenc-tanya kerítésénél előre engedtük a két sporttársnőt a gyerekkel. A kerítés sarkáról még útbaigazítást kértek, majd lassan szem elől veszítettük őket. A Széleskői bányatónál találkoztunk ismét velük, kérdezték, merre kell továbbmenni. Megmutattam nekik a meredek ösvényt, ami mellett elmentek. Örültem, hogy így legalább a tavat nem hagyták ki. Mi is kimentünk a tó partjára, de sokat nem időztünk itt, épp csak annyit, hogy Kristóf a kellő atyai óvatosságok mellett belenyúlt a vízbe. Aztán másztunk mi is felfelé. Ettől a szakasztól tartottam egy kicsit, de hamar felértünk a ponthoz. A kisfiam itt is szeretett volna lenézni, de itt sem nagyon engedtem egyedül mászkálni. Azért egy kicsit lenézhetett, de a kezét nem engedtem el.

Széleskői bányató partján

A pontnál ismét találkoztunk a két nő + egy babával. Mondtam nekik, hogy most jön még egy emelkedő, ami elég durva lesz. Később mentünk mi is ugyanarra, amerre ők haladtak. Voltak jelek, de gyanús lett, hogy én a Vadrózsán a másik irányba mentem, a bánya peremén. Ott volt egy kicsit technikás drótköteles feljutásom. Most pedig ezt a részt oldalról láttam... Azért örültem, hogy nem arra kellett a gyerekkel feljutni. Summa summarum: akkor a Vadrózsán mentem rossz helyen.

Egy olyan hosszan tartó gyengébb emelkedő következett, amire nem is emlékeztem. Azért mondtam Kristófnak, hogy több hegymászás nemigen lesz. Bandukoltunk az erdőben az úton, mígnem összetalálkoztunk az Erdei Horrorral. Azaz csak a nyomával. Az út közepén egy fejétől megszabadított rágcsáló tetemére találtunk. Mivel annak kicsi a valószínűsége, hogy a fejvesztett menekülésnek lett ez a következménye, azt a megállapítást tettük, hogy valami leharapta a fejét. De vajon mi lehet az, ami a fejét elviszi, a többit meg otthagyja? Ahogy továbbmentünk, a kisfiam megjegyezte:
- Először azt hittem, lekváros állat.


Lekváros állat

A Hármashatárnál megpihentünk, a pontőröktől nápolyit kaptunk. Kristóf nem akart leülni a földre, s mivel más ülhetőség nem akadt, leültem hát én, s ráültettem a gyereket a lábamra. Csakhogy a gyerekem már nehéz, és ez egy idő után kellemetlenné kezdett válni, ezért inkább leterítettem neki a pulóveremet, hogy inkább arra csücsüljön le. Kristóf lelkesedése kezdett alábbhagyni, azzal nyugtattam, hogy hamarosan a pincékhez érünk, ami meg már ott van a falu szélén, és aztán megyünk is haza.

Szívet-lelket melengetően szép az a mező, amit keresztül szel a földút. Jobbra-balra
sárga virágok tarkállottak. Ez a rész már a Vadrózsán is igen tetszett.


Mező szívnek-léleknek


Virágfotó

Odaértünk a pincékhez, megleltük a pontot. Szegény kisfiam meg elszomorodott. Mert ő azt gondolta, ha pincékhez megyünk, akkor le is megyünk egy pincébe. Láttam rajta, hogy ez komoly, megoldást igénylő problémája gyermeki lelkének. Tudtam, hogy a Nagy-völgyi pincéknél levő pontnál biztos lemehetünk, de az még messze volt. Szegénykém mindenhova be akart menni. De hát majdnem mind zárva volt. Mondtam neki, hogy akkor majd megkérünk valakit, hadd mehessen le egy pincébe. Emlékeztem egy rozoga pincére, aminek oldalán hatalmas rés tátong, gondoltam oda bekukkanthat. El is értük azt a pincét, oda benézett, csakhogy az nem volt neki elég. Na, gondoltam, csak be kell kéredzkednünk valahová, ha már megígértem. Egyik pincénél meg is kértem a gazdát, hogy megengedné-e a fiamnak, hogy lemenjen a pincébe. Behívott minket. Nos, feltétele volt. Meg kellett kóstolnom a pincegazda borát. De jaj! Már a színe se volt bizalomgerjesztő annak a bornak nevezett lének, ott abban a kis kancsóban az asztalon. Szerencsémre nagyon kis poharat talált kóstolónak, bár hiába erősködtem töltés közben már az első áttöltött cseppektől fogva, hogy elég lesz, tele poharat kaptam. No, isten-isten! Megízleltem, mit mondjak? Óborzalom... Kristóf is meg akarta kóstolni. Engedtem neki, mert tudtam, hogy ebből ő nem fog inni. Beledugta a kis nyelvét, és a kisfiam kimondta, amit én nem mondhattam ki:
- Fúj!

Bár lehet, hogy nem értem még fel az alkoholizmus azon fokára, amikor ezt is ízes nedűnek éreztem volna. Persze én nem értek a borokhoz, lehet, hogy palackozva megnyerné az év bora díjat is...
A fiam már ment is volna le, de sötét volt.
- Nincs villany? - kereste a kapcsolót.
Az nem volt. A gazda meggyújtott egy petróleumlámpát, és egy gyertyát is, amit a fiam kezébe nyomott. Elindultak lefelé. Közben kerestem az alkalmat, hogy a gazda figyelmét elkerülve mikor s hova önthetném ki, amit a poharamba töltött. Végül is nem öntöttem ki. Valahogy leküldtem azt a borzalmat. Mit meg nem tesz az ember a fia kedvéért... Lehívott engem is a tulaj, persze, hogy mentem. Mondtam neki, hogy engem is érdekel a dolog, lévén ritkán látogatok pincéket. (Annyira ritkán, hogy soha...) A pince elég mélyen volt, és viszonylag nagy is volt. Több hordónak volt lent helye, mondta a gazda, most lettek azok előkészítve az idei szüret levének befogadására.

Feljöttünk, a gazda egy újabb pohárral ijesztgetett, de nem hagytam magamat ismét csőbe
húzni.
Közben előkerült a gazda felesége is, egy vödör frissen szedett szőlővel. Megkínálta a fiamat egy fürttel. Kristóf elindult a pince melletti szőlők felé, hogy ő a többi pincébe is le akar menni. Kicsit elvétette ugyan az irányt, de nagyon édes volt. Ezek a gyerekkor olyan varázslatos pillanatai, amiből csak töredék jut az elvált apáknak. Elköszöntünk, s indultunk tovább. Több magánpincébe már nem akartam beszemtelenkedni, bár Kristófnak tetszett volna.
A feszületnél álltunk meg újra, biciklis túrázó gyerekekkel találkoztunk itt. Az egyiküknek szétment a gépe, s próbálták térképről kitalálni, merre lehetne legegyszerűbben bejutni a faluba. Kristófnak mondtam, hogy üljön le pihenni a kereszt tövébe a betonra. Le is ült, de egy fűszállal bizgerélt egy másik ott ülő gyereket, úgyhogy hamar indultunk tovább. (Egyáltalán nem zavarta, hogy nagyobb gyerekkel kezdett ki.)


Kristóf a kereszt tövében

Feszület
A Nagy-völgyi pincékhez érve szembejött egy nő. A kisfiam kapásból nekiszegezte a kérdést:
- Nyitva van a pince?

Egy kis játék
Az önkormányzat pincéjénél egy ismerőst találtunk. Tamás bácsi volt az. (Egy órát időzött már a ponton.) Pecsételés után, és miután két pontpogácsát eltüntetett Kristóf, ismét hármasban indultunk tovább. De annyi még belefért az időbe, hogy ebbe a pincébe is lemenjünk a kisfiammal. A pince kisebb volt, mint ahol először voltunk, és itt volt technika, azaz villanyvilágítás is. Mindazonáltal a másikat hangulatosabbnak találtam.


Nagy-völgyi pincék - Pont
Az utolsó ellenőrző pont felé indultunk, ami már a faluban volt. Kristófot néha (Tamással ketten) a karjainál fogva felemelve vittük. Ezt nagyon élvezte a kis kölyköm. Aztán egy gyerekcsapatot meglátott, és kitalálta, hogy „mi legyünk az elsők”, ami annyit jelentett, hogy előzzük meg őket. Erre utánuk szaladt. Tamással mi már nem akartunk szaladni.
A faluban a Faluházat kellett keresni. Megtaláltuk. Nekem gyanús volt. Bár a papíron és az épület falán is az volt: Faluház. Mondtam Tamásnak, hogy szerintem a tájházba kell mennünk, mivel 2 éve a Vadrózsán is ott volt a pont, bár az idei harmincason ott nem volt ellenőrzés. És tényleg rossz helyen jártunk, de már nem messze voltunk a megfelelő helytől, az ugyanis az utca túloldalán volt. A kis, múzeumnak berendezett parasztházban megkaptuk az utolsó igazolásainkat. Szétnéztünk, fényképeztem néhányat. Kristóf igazi gyerekként viselkedett, gátlás nélkül megpiszkálta a kiállított öreg citerát is. Tamás már sietett a busz miatt, de aki pecsételt, azt mondta, hogy van még egy kisebb mezőgazdasági kiállítás is a ház túlfelén, megmutatja, ha érdekel minket. Kristóf már rohant is. Mit volt mit tenni, mi is mentünk. Volt ott egy fadarab, egy háromágú fatörzsrészlet fejre fordítva. Háromláb - ez volt ráírva. Megkérdeztem, hogy mi célt szolgált ez a múltban, de kísérőnk nem tudta megmondani. El nem tudom képzelni. A répahúzó volt még egy érdekes eszköze a tárlatnak. Gyors szétnézést követően mentünk a célba. A Vadrózsán nem sikerült lefényképeznem az útba eső Szent István szobrot, így most pótolhattam.

Rózsaszentmárton - Tájház belülről

A fiam citerázik

Tarisznya

Tájház kívülről

Háromláb

A kisfiamnak tetszik a kiállítás

Répahúzó

A díszkút

Szent István szobor
A célban kaptunk kitűzőt, oklevelet, és egy-egy kajajegyet. A kisfiam próbálta volna a kitűzőt melegítőjére tűzni, segítettem neki.


A fiam a kitűzőjével

Néhány szó az oklevélről: Viszonylag gyenge minőségű lapra nyomtatták az oklevelet, nem ártott volna keménypapírt használni. Akkor érdekes volt, hogy az oklevél jobb felső sarkára ráírták a rajtszámot. Maga az oklevél amúgy tetszetős, Bajza képmásával, egy Bajza idézettel, valamint négy rendezői emblémával és aláírással ellátott.. Kivetnivalót azon kívül, hogy milyen papírra nyomtatták, csupán az idézet ékezethibái jelentettek. Egy-egy ő és ű betű más betűtípussal volt nyomtatva, amit azért illik kiküszöbölni. Minden esetre ide is sikerült egy szép idézetet találniuk az 1845-ös keltezésű Ébresztő című Bajza versből:

A felviradt kor ismét
Igényli szívedet:
Vért nem kér, csak hazáért
Égő szerelmedet.

Igényli, hogy becsűljed
Honod külföld felett;
Védd, ápold, mikkel Isten
Megáldá földedet.

Enni nem időztünk, siettünk a buszhoz. Útközben ismét készítettem néhány felvételt a királyszoborról, ami tulajdonképpen díszkút.(A Szent István-díszkút a nyíregyházi Sebestyén Sándor szobrászművész alkotása, és 2000. nyarának Szent István napján avatták fel a millenniumi megemlékezések alkalmával.) A nyolcszögletű kutat sólymok és oroszlánok tartják, a kút tetején kiemelkedő főalak pedig méltó nagy királyunkhoz.


Kútoldal

A díszkút egyik sólyma

Kutat tartó oroszlán

Szaladnunk kellett a buszhoz, amit sikerült elérnünk. Kristóf ölembe hajtotta kis fejét, és végigaludta a félórás utat Gyöngyösig.

Szőke György